Aki másokat legyőz, erős. Aki önmagát győzi le, hős.” Lao
Ce
Kezdjük az alapvető tényekkel. Legelső
helyen az ösztöneink helyezkednek el. Ezekre jön a nevelés, majd a környezeti
ráhatások, és végül ezek összessége adja ki, ki, milyenné válik.
Most direkt nem említem a genetikai mutációkat, vagy pl.
balesetből eredő agyi problémákat, amik hatással lehetnek a szociális
érzékenyégre…
Ösztöneink.
Ösztönök és áldozata, avagy a sokszor szereplő: "De
miért...???" - kérdés.
Erről nem kell sokat írni, az
evolúciónk, ugyanúgy, mint az állatoknál, mindig az erősebbnek kedvezett.
Ez
már ad egy nagyon erős alapot. Különbség, az ember és állat közt az egyik, hogy
mi gondolkodó és latolgató,
ennek eredményeképpen önuralommal rendelkező lények
lettünk.
Önuralmunk segítségével túltehetjük magunkat ösztöneiken.
De sok esetben mégse tesszük. Erről
a Dűne c. könyv (és film) jut az eszembe, és benne Gom- Dzsabbar.
A Gom-dzsabbar egy kitalált fegyver. Ez egy mérgezett hegyű tű,
amihez "meta-cianid" tartalmú mérget használnak.
Általa a Bene Gesserit Proktorok, az emberi
tudatosságot vizsgálják. Ez az "emberiség teszt" úgy néz ki, hogy egy
dobozba kell bedugni a kezet.
Ez egy ideg-izom stimulátor doboz,
ami fokozataiban egyre elviselhetetlenebb fájdalmat okoz.
Az " idegi indukció "
szigorúan pszichológiai. Valójában durván megfogalmazva azt mérik, hogy az
ember mennyire állat.
Vagyis mennyire az ösztöneire hallgató, vagy inkább a
tudata felett rendelkező ember.
Mivel a teszten résztvevő alany nincs tudatában annak, hogy
ez csak szimuláció, ezért a valós önfegyelmet mérik.
Meddig képes ellenállni a
fájdalomnak, de leginkább a késztetésnek, hogy kirántsa a kezét a dobozból.
Azt a személyt, aki idő előtt rántotta ki a kezét, a
tisztelendőanya a gom-dzsabbarral máris megszúrta, és az illető azonnali halált
halt.
Klasszikussá vált mondat (próbálom szó szerint idézni, de a lényeg benne
lesz):
„Állj! – A gom-dzsabbart tartom a nyakadnál –
mondta az öregasszony.
– A gom-dzsabbart, az ádáz haragú ellenséget!
Hegyes tű, rajta egy csepp méreg. Hohó! Ne húzódj el, mert
megérzed a mérget!
... Ez csak állatokat öl Paul…
Ezzel kiderül, tényleg
Te vagy-e a Muad'Dib.” - Dune (1965), Frank Herbert
Ember, vagy állat? -próbája a Gom-Jabbar-al.
És máris átugorhatunk a nevelés részhez.
„Magadnál erősebb ellenfelet képzelj el, mielőtt gyengébbet
gyötörnél.” Valluvar
Nevelés, talán a legfontosabb része
annak, hogy kiben hogyan alakul ki önmagáról és környezetéről az összkép.
Szülőktől, felnőttektől tanulunk meg szeretni.
Ha én nem tapasztalom meg otthon milyen a szeretet, sőt,
inkább folyamatosan azt tapasztalom, hogy a szeretet kinyilvánítása a gyengeség
jele, akkor hogyan fogok viszonyulni másokhoz?
- és most jön a sok: ha csak és ha...
Ha csak azt látom, hogy körülöttem
folyamatosan küzdenek egymással (és önmagukkal), valamint a helyzetükkel az
emberek, ha csak a problémákat sorolják,
és ha valaki jót cselekszik, az nincs elismerve, de ha nem cselekszik jól, akkor dorgálva van, nekem
milyen prioritásaim lehetnek?
Ha azt látom, hogyha valamit akarok, akkor azt ki kell
sírnom, ha azt látom, hogy a másiknak akkor van, ha elveszi valakitől, megint
csak milyen összkép alakul ki bennem?
Társadalmunk a tulajdonlásra
épül. Mindet tulajdonolni akarunk, így sokszor egymást is. Ha nem, akkor
irigykedünk.
Fiamat a balesetem miatt többnyire
én szoktattam be első bölcsijébe és ovijába.
Már ott tapasztaltam, hogy mennyire tudatosak a gyerekek
abból a szempontból, mit akarnak sajátjuknak tekinteni, és azt a valamit hogyan
szerzik meg, és tartják maguknál,
illetve, cserébe csak milyen feltételekkel
szabadulnak meg a tulajdonolt tárgyuktól.
Lelki terrortól kezdve (pl. addig megy a másik gyermek után
szótlanul, de szorosan, míg a kiszemelt tárgyat - amire lehet, szüksége sincs,
vagy van - míg azt meg nem kapja),
a harcias amazonokon át a „királyi többest”
használó kisgyerekekig, mindennel lehet találkozni.
Általában az emberséges módszerekkel „küzdő” gyermekek, aki
tudnak szépen kérni, hoppon maradnak, és vagy elkülönülve, értetlenül ülnek egy
babát,
vagy kiskocsit simogatva, ill. tologatva egy sarokban, vagy rémült
szemmel figyelik, ami a kezükben van, azt ki, mikor akarja elvenni.
Ha az óvó néni, vagy dadus észreveszi az erőszakosság által
megszerzett módszert és tényleg szépen kérve közbelép - vagyis
legemberségesebben rá akarja venni a gyermeket arra,
hogy adja vissza a tárgyat
-, úgy elkezdenek üvöltve sírni, hogy bele is kékülnek.
Minden szülő szeretné, ha
gyermekének jobb, vagy könnyebb lenne, mint neki volt. Ezért nagyon sok szülő
nem csinál mást, mint tudattalanul kompenzál.
Megad mindent, amit csak tud gyermekének, aki közben megtanulja
az árat, csak éppen az értéket nem.
Egyszerűen ezzel a módszerrel nem lehet a
gyermekeket érdemben felkészíteni az élet kihívásaira, mert megszokja, hogy
van.
Megszokja, hogy alig kell tennie valamit és akkor is megvan,
amit akar.
Sok felnőttel találkozom, akik nem
emlékeznek gyermekkorukra.
Mert valójában nem volt semmiféle nyomatékos
kihívásuk, vagy az egysíkú, végtelenül bekorlátozott elvárások elől,
belemenekültek saját elméjükben,
fantáziájukban kialakított külön kis
világukba.
Nagyon sok felnőtt nem tud mit kezdeni a helyzetekkel.
Mert
ezek a felnőttek gyermekkorukban nem tanultak (nem tanították) meg a
helyzeteket érdemben (azt már nem is írom, hogy helyesen) kezelni.
Szülők, a nevelők a gyermekeik „segítségére” sietve, a maguk
módján és sajátos értékrendjüknek megfelelően lekezelték ezeket a problémákat,
de sok esetben inkább a szőnyeg alá söpörték ahelyett, hogy objektíven
elmesélték volna gyermekeiknek, miből mi következik, és minden döntésnek (a nem
döntésnek is) következményei vannak.
Miért nem következetesek és teszik
meg ezt a szülök?
Mert vagy nem érnek rá, vagy Ők sem ismerték még fel, hogy ez
mennyire lényeges, vagy (és inkább ez az jellemzőbb) alkalmatlannak (hülyének)
van nézve a gyerek.
Főbb indok, amiket hallok: Még úgy is kicsi ehhez, nem
értené meg.
Dehogyisnem.
Inkább a szülő alkalmatlan („hülye”) ahhoz,
hogy megfigyelje és megtanulja a gyermekének (vagy emlékeztesse magát, Ő neki
milyen érzés volt, mikor lebecsülték) szellemi-értelmi és szellemi érzelmi
szintjeit.
A gyermek mindig tükörképet állít elénk! A gyermekek csak
reagálnak ránk és dolgainkra, és úgy, ahogy ők maguk látták és maguk módján
(felnőtt magyarázatának hiányában) feldolgozták…
„A fény harcosának szeretetre van szüksége. A szeretet és a
gyengédség a természetének részei.
Hasznára fordítja a magányt, de nem válik a
rabjává.” Paulo Coelho
Környezeti hatások.
Még mindig maradnék egy kicsit a
gyermekkornál. Ezen belül is a pubertás - a kamaszkor, bakfiskornál.
Egyik legmeghatározóbb korszakunk.
Ezt úgy is nevezzük: EGO építési korszak.
Hormonálisan is felfokozott hatások alatt vagyunk,
felerősödnek bennünk az addig tapasztaltakat és sok újdonságot is hoz magával.
Egyszerűen megfogalmazva, belépünk a másságba. Minden megváltozik körülöttünk,
főleg egymással való viszonyaink és viszonyulásaink.
Ez az időszak maximálisan érzelmi
alapú időszakunk. Ehhez a periódusunkhoz a logikának - mint gondolkodási és
viszonyulási alap -, nem sok köze van.
Ez az állapot kicsit a szerelemhez hasonlít (amiről tudjuk:
Öl, butít, és a nyomorba dönt… Csak a sorrend nem biztos).
Mit is csinálunk kamaszként, tinédzserként? Tologatjuk,
próbálgatjuk a határainkat. Lázadunk, szélsőséges érzelmi hullámokat élünk meg.
Tolerancia, empátia másodlagos, inkább azt szeretnénk, hogy minket értsenek már
meg, de inkább hagyjanak már békén!
Vagy mégse…vagy de! Vagy… és akkor most mi is van???
Kialakul egy verseny a gyerekek
közt. Egyik ilyen verseny, a hovatartozási verseny.
Ha eddig nem is volt ilyen érzetünk, de ebben a korszakban
megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor kialakul az ellenségképünk. Automatikusan
megítéljük a másikat.
Kategorizálunk. A másságot, de leginkább a hasonlóságokat
keressük.
Másság lehet az ellenség, vagy
követendő példa.
Általában a hasonlóak azok, akikkel a másságot „legyúrhatjuk”,
megalázhatjuk, ezáltal kisajátíthatjuk és uralhatjuk.
Két részre szakad a korosztály. Uralókra és uraltakra.
Elfogadottakra és kiközösítettekre.
Mi a különbség?
Mint említettem, felerősödnek az addig
tapasztaltak. Itt nagyon is kiderül, kik az alfahímek és kik a domináns lányok,
illetve kik a „gyengék”.
Hozzájuk, de inkább alájuk tartozni, egyféle védekezés
is.
Ha valakik ebben a korszakukban, a környezetüktől a
helyzetüket megerősítő állandó ingereket kapnak, későbbiekben ez az érzés
velejükig vésődik és tudattalanul is meghatározóvá válik.
Dominanciájukban sikeres fiatalok
megtanulják, hogyan rejtsék el gyengeségeiket, ill. hátrányukból miképp
csiszoljanak előnyt. Miként érjék el mások előtt vagy felett, amit akarnak.
Valójában minden róluk szól, és nagyon megtanulják a manipuláció fortélyait.
Ha az sem segít, akkor még mindig tudnak erővel hatni.
Tudják, mennyit csepegtessenek el, hogy akarjanak hozzájuk (vagy alájuk)
tartozni és mikor kell precedens értékű büntetéseket kiróni és
elfogadtatni.
Olyannyira csak pozitív
visszajelzést kapnak, hogy egyszer és mindenkorra elhiszik, ilyen az élet és
így kell csinálni.
Ha pedig mégis kapnak objektív visszajelzést, amit nem
tudnak és/vagy akarnak befogadni, már meg van ellene az eszközük… és akkor mi
van azokkal, akik ebben az időszakban „gyengének” bizonyultak?
Állandó kisebbségi érzés, bűntudat, megfelelési vágy,
reménykedés lesz osztályrészük (ezek szintén ahhoz vezethetnek, hogy az agyi
egonk mögé dugjuk, elfedésképpen) és egyszer kirobbanhat a sok elnyomott sérelem.
Akik ezekkel a negatív, lehúzó érzésekkel fokozottan együtt élnek,
Ők talán sose tanulják meg önmagukat valós, helyén lévő (önmagát se alul,
se túlértékelt) mércével mérni,
értékeiket értéknek tudni és mások felé
értékként képviselni.
Elmúlt évekhez viszonyítva, a
gyermekek (kamaszok) körében 40%-al nőtt azok száma, akik önkezükkel végeztek
magukkal.
Egyértelműen kiderült a hátrahagyott levelekből (ahol volt ilyen),
hogy a meg nem értés volt az indok.
Sem a szülők, nevelők nem figyeltek és értették meg a
gyermekeket, sem a gyermekek nem értették meg, mi történik velük és miért.
Mi, szülők és nevelők a
következetlenségünkkel veszélybe sodorjuk eme gyermekek életét.
Következetességünkkel vagyunk felelősek a következő
generációk érték-rendjének egyensúlyáért, életük és életérzésük minőségéért.
Tudattalanságunkon és tudatlanságunkon emberi életek múlnak.
Beteg a társadalmunk. Ez az EGO betegség, a mi részünk. Az
is beteg, aki tudattalanul használja az EGO-t, és az is beteg, aki az EGO el-,
és lenyomó hatásai alatt él.
Ego
jelentése: én; egyéniség.
ÉÉéééénnnn!!!!
Én kétféle EGO-t különböztetek meg
(Freud hármat). Részemeről az
egyik az agyunk egója, másik a spirituális ego-nk. Agyunk ego-ja, ami létrehozza a fájdalomtestünket. Inkább
csak az ÉN (egocentrikus én) tudattal él, a számára legbiztonságosabb helyre
vonul, az egyedüllétbe.
Ez az ego retteg attól, hogy még a legtriviálisabb
helyzetekben is előfordulhat, hogy nem lesz igaza.
Ezért retteg a sérülésektől, retteg a megsemmisüléstől és
retteg a haláltól. Reflexé, így rutinszerűvé válik a rettegése.
Akcióiban,
reakcióiban megfigyelhető az állandó rettegés, ami alapból védekezésre
ösztönzi. Mégis képes elbízni magát, amikor önös érdekeiről van szó.
Annyira megszokta a védekezést, hogy minden hazugságát képes
igaznak elfogadni és annak megfelelően tálalni és elfogadtatni. Ha nem sikerül,
még mindig kézében van a „meggyőzés” különböző stratégiája.
Egy a lényeg: Ő
abban a pillanatban nem sérülhet!
Másik EGO-nk a spirituális ego-nk.
Vele inkább valóban Én tudattal élünk, de ezt az Én tudatunkat behelyezzük a MI
tudatba. Egyszerűbben bemutatva:
Spirituális egonk ezt mondja: …”Én vagyok az egyetlen,
utánozhatatlan, ismételhetetlen! Helyem itt és itt helyezkedik el az
univerzumban.
Kis pontja vagyok, de velem teljes a rendszer, és én a
rendszerrel vagyok teljes. Kérhetek, és kaphatok.”
Vagyis ez a fajta Én tudat a Mi tudatot ismeri és él vele.
Egyéniségét, tapasztalatait, tanultjait beviszi a közösbe, mások számára
hozzáférhetővé teszi és elég neki,
ha valaki észrevehetően jobbá válik azzal,
amit Ő adott át részére.
Az agyi ego-nk az mondja: Én vagyok az egyetlen,
utánozhatatlan, ismételhetetlen! Nekem ez és ez jár! … Ha már valami nem kell
nekem, azt megkaphatjátok.
Cserébe kérem az elismerést, mert ha nem, akkor…
Ez a fajta ego nem helyezi magát, a
- biztonságosan felügyelt és koordinált - területén kívülre. Az számára
ismeretlen és sok kockázattal járó, ellenben kiszámíthatatlan hozamú
cselekedett lenne.
Mint szinte mindenhol, itt is
valahol kettő közt van az igazság. Megfelelő módon és mértékben el kell ismerni
és ismertetni, ha adunk. De azt is, ha kapunk.
Meg kell mutatnunk, hogy túlélhető és haszonnal jár az is,
ha el tudjuk ismerni: Én tévedtem! Hibáztam!
Ehhez el kellene érni azt a
szintet, amikor a „Ne gondolj! Ne mondj! Ne tégy! – olyat, ami neked is fájna”
elv legalább annyira hétköznapivá válna, mint ahogy most
pl. a: „Mutasd, mid van és megmondom ki vagy és mennyit
érsz.” - elv.
Ez egy játszma. Társadalmi játszma,
ami a benne résztvevők egyéniségétől, azok minőségétől függ. Sajnos inkább
tudattalanság rutinjával játsszák. Így nem lehet jó vége.
És, ahogy Szeifer Zsani (aki itt a "Bio"
oldalainkon és facebook oldalunkon is aktív résztvevőnk) megjegyezte,
de egy kicsit tennék hozzá: az egyoldalú játszmákból való kilépéshez,
TUDATOSSÁG kell.
"Egyik fő gondunk, hogy nagyon kevés embernek van saját
élete.
Mindenünket másodkézből kapjuk, még az érzelmeinket
is.
Sok esetben másodkézből szerzett információ alapján
létezünk.
Elfogadjuk bizalommal, amit az orvos, a tudós, a termelő
mond.
Ez nekem nem tetszik. Mégis el kell fogadnom, mert tudják
azt, amiben én tudatlan vagyok.
Ha más szavait hiszem el vesém állapotáról, a koleszterin
hatásáról vagy a csirkenevelésről, az még csak hagyján.
Ám az élet célja, értelme vagy a halál esetében nem elégszem
meg más véleményével.
Használt hittel nem hihetek másodkézből kapott
Istenben.
Ha valóban élni akarok, saját, személyes információra van
szükségem.” (Alan Jones)
És végül, de nem utolsósorban Dr. Almási
Kitti klinikai szakpszichológus egy nagyon feltáró, ezért helytálló mondatával
zárnám soraim.
Talán benne van betegségünk fő oka:
"Nem rettegni attól, hogy gyengének nézhetnek, sokkal
magabiztosabb állapot,
mint erőt mutatni akkor, amikor ölelésre vágyunk."
